Apropó gondolatok 5. – Az első igazi látomás

2021. október 8.

Az első igazi látomás

Legutóbb azzal zártam hozzátok igazított vakkantásomat, hogy valami szédítően gyönyörűről fogok nektek hírt adni! De még mielőtt elárulnám nektek ezt, hozzátok kétlábúakhoz képest mérve meglehetősen kurta kis életemben történt meghatározóan mesés élményt, még kicsit körül szimatolok nálatok. Örök felfedező vágyam sosem csitul, talán csak az évekkel kissé tompul. A veletek élő kis négy lábon járó, jó megérzésű élettársatok egész biztosan általatok, rajtatok keresztül is megtapasztalt ilyet, akár több ízben is. Ha hiszitek, ha nem minden antennánk működik, láthatatlanul is. Ahogyan vevők vagyunk a szomorúságaitokra – feszültségeitekre úgy az örömeitekre és a vigasságos kedvetekre egyaránt! S ez utóbbi lenyomatot hagy bennünk észrevehetetlenül és amikor mi találjuk magunkat ilyen érzelmi hullámvasút szédítően nagy magaslatában, valahogy a kutya tudja hogyan, de valahol a szügyünk alatt ismerős lesz. Pedig a valóságban csak akkor és ott a most-ban éljük át.

Emlékszem egy ebdöglesztő forró nyári estére az elmúlt időkben, amikor a társam és Sir Apropó a lesötétített szobában pihegtünk várva az enyhítő estet és van az a nagy színes doboz, ami a falon van és beszélnek benne, meg a képek gyorsan változnak. Gyakran megesik, hogy csak úgy elütjük az időt egy-egy „filmnek” nevezett valamivel. Uncsi időnek tűnik, de néha igazán izgalmas és még nekem is kellemes élmény. Mert mi lehet jobb s szebb, mint az együtt töltött idő…? Beleterpeszkedek az ölébe ő masszírozza a hátamat, vakargatja a fülem, hosszasan simogat…hát lehet erre nemet mondani? – Nem! Néha a nyálam csorog amikor kutyáknak szánt reklámot beszél hozzám a furcsa doboz. Ott az a sok szép ízletes, szaftos étel, de nekem még nemhogy nincs a vacsis edényemben, de még az illatát sem érzem… csak az a látvány… vahhuu S megesik, hogy úgy kirándultunk hegyen völgyön, hogy egy mancsnyomatot sem tettem az erdőben, nem gázoltam át a patakon harapdálva a vizet, csak bámultuk a dobozt, ami elvitt számtalan helyre. És az őseimet is láttam, kik falkában járnak és oly szép a hangjuk kivált amikor a nagy Holdra vonyítanak. Büszke vagyok az őseimre, van bennük egy ősi ösztönös tartás ezekben a gyönyörű lényekben. Ha kicsit nagyobb s erőteljesebb lennék és a helyes kis popóm is vadabb színű lenne, na meg tudnék vonyítani, már- már kezdhetnék kicsit hasonlítani rájuk. Biztos vagyok benne, hogy valahol a véremben hordom őket! A tűhegyes fogaim közt morzsolgatom mondandómat tudom…de ebben a napnyugodást váró időben most egy olyan képsor futott, amikor két kétlábú egy hím és szuka, már bocsánat, épp egymást igézik és abban a feszültnek látszó csendben megszületik közöttük egy fényes, de mégis láthatatlan szikra.

Valami ilyesmi esett meg velem… épp csak mozdulatlan nem tudtam sokáig maradni, mint a kétlábú emberek, de az érzés szőrborzolóan ismerős volt ahhoz, amit a nagy színes doboz sugallgatott felém és az én szimatom még sosem hagyott cserben! 🙂 Egy váratlan helyen, meglepetésszerű élmény, gyakran megugrasztja a mi fajtánkat. De most úgy voltam egy pillanatig letaglózva, hogy a mellkasomban felgyorsult a szívdobbanásom, az orrlyukaim egyszerre feszültek meg és tágultak ki. Mint a Ti filmetekben egy lélegzetvételnyire megállt az idő…

Mert akkor megláttam ŐT!

Oly formás, de kicsiny tompora volt, zászlós ívelt aranybarna farkát, mint legyezőt a gésák, úgy emelte fel fenségesen. (Bocsánat a hátsójánál kezdtem, de hát értitek) Se nem hosszú, se nem rövid szőrén csak úgy ragyogott a Nap, itt ott derengő sötét szálakkal. Karcsú vonalait egészen bizonyosan a gazellától kölcsönözte. Mellső lábai tetején ringó kecses vállait vizslattam, ahogy gyengén lépdelt előttem. (vahuuhhuu, na ezért néztem a farát előbb) A szügyem alatt hevesen kalapált az élni vágyó izgalom, mert olyan ismeretlen, de csábító illata volt, ami nehezen tart nyugalomban egy magam fajtát. A füleim hegyesen rendületlenül előre szegezve, a farkincám hol így hol úgy… letaglózó gyöngeséggel vegyülő izgatottságában azt se tudta, most mitévő legyen. Hol kalimpált, mint egy metronóm, hol pedig mozdulatlanságba merevedett. A szemeim hasonlóképpen… egyszerűen minden porcikám be akarta kebelezni, játékosan felfalni, eltekerni a fejét (ahogy ti mondjátok), magamévá tenni azt a gyönyörűséget, amit a „véletlen” elém segített. Talán nem is egészen a véletlen? Ezen még gondolkodnom kell, de most annyira leköt és átjárja a génjeimet is keresztül ívelő, a bundám alatt levehetetlenül rekedt ősi ösztön, hogy képtelen vagyok bármi másra figyelni. Igen arra sem, ha ide hajítasz egy sonkás falatot…vagy csirkést… vagy… mindegy! Mikor rám vetette kacér és hosszú szempillás őzbarna meleg tekintetét teljesen elgyengültem. Honnan tudom, hogy őzbarna? – Igen, a Bambi nevű meséteket is láttam a nagy dobozba… és pont úgy éreztem magam benne, mint az a nyúl a réten, csak én nem toppantottam közben, hanem dobbantottam, nem is akármekkorákat… hiszen odabent a szívem csillapíthatatlanul zakatolt. Az orrtükröm hűen tette a dolgát, megmásíthatatlanul tükrözte izgatottságomat és az sem érdekelt, hogy semerre sem megyünk éppen. Megállt a külvilág nekem, s ti csak azt képzeljétek el, amikor egy kutyának remeg az alsó ajka széle… Mint egy bamba újvilági eb…
A társam épp egy másik kétlábúval beszélgetett a parkban, s hozzá tartozott ez a paradicsomi küllemű négy lábon járó vonzalom. Nem tudtam meg a nevét, mert igazából a nevek nekünk vauu, nem is annyira lényegesek. Akkor és ott nem akartam, hogy ez a most pillanat elmúljon, de kutya legyek, ha ki nem derítem egyszer ki ő, hol a vacka s vajon az ő kedve hajtja e Sir Apropóhoz, vagyis felém…!? Kicsit szabadjára lettünk mindketten eresztve, hiszen egy nagy kutyafuttatóhoz értünk és végre megugorhattam és kicsit kergetőzésbe kezdhettem elkutyulódott álmaim ebjelenségével. Jól sejtettem, hogy a fürge szökellő gazella a vérében pezseg, hiszen úgy szelte a hatalmas távokat, mint akinek nem is lába, hanem szárnyai vannak… egy angyali kutyalány volt Ő! Incselkedésünk és játékos évődésünk hamar ziháló lihegésbe váltott és hol megadóan hempergett a földön, hogy szembe állva lobogó tüzesen nézett, mint egy újabb és újabb kihívás, mely megmutatja neki, érdemes vagyok e a …bármire is! S aztán újra perdült és csak futott – futott, én meg loholtam utána, mint egy eszeveszett. Mikor teljesen elfáradtunk a nagy kergetőzésbe lehevertünk a nagy árnyas bokor tövében s mintha mindig is ismertük volna egymást, gondosan megnyalintotta a képemet és édesen megpihentünk kicsit össze – összeérve itt – ott. Tudtam, hogy azon az éjjelen olyan békés álmom lesz, hogy nem fogok nyulakat hajszolni a vadonban és a ház előtt elhaladókat meg a postást sem ugatom, mert olyan békés leszek…hogy még a gazdimat sem könyökölöm hátba az ágyba… az övébe! 🙂

Mert bocsájtsa meg nekem a világ, ki tudja hogyan s miképp, de az éjszaka leple alatt, néha oda teleportál engem valami láthatatlan erő… míg csak nem lesz mindkettőnknek (inkább neki) kissé kényelmetlen és leparancsol a helyemre. Ez időről időre megtörténik velünk, de vannak napok, amikor nincs semmi bajom a saját pihepuha kiváltságos ágyammal. Csak hát a gazdiágy, azt be kell látni, mindig más! Egy kevéske pihenő után mikor még nyújtottam volna kissé az idő pergő homokszemeit a bajuszom állása szerint, hogy a megélt pillanatok csodáját élvezhessem, kicsit távolabbról szólítgatni kezdtek minket a gazdik, a társaink. Behívást kaptunk s ha hív az ember, akihez tartozunk, mi megindulunk akkor is, ha a szívünk marasztalna… hűen megyünk hozzájuk, hogy velük legyünk.

Odaértünk a hívásra a kattantak a póráz fényes karabinerei és megindultunk. Kezdetben még egy darabig együtt haladtunk, majd szétváltak útjaink s ki jobbra ki balra ment. Még vissza visszatekintettem távolodó körvonalaik után, a már megpihent, de valamiért mégis lázban sajgó szívemmel. Reménykedem benne, hogy hamarosan újra találkozunk ebül megszeretett szívem társával. Máris hiányzik…

A napot, mely kívül belül átmelegített mi mással is zártuk volna, mint eddig oly gyakran. Hiszen a futtatóban igazán felserkentettük még a nyugvó homoszemeket is és sokáig táncoltak körülöttünk a porszemek is örömükben, mely így a bundánkon landolt. Mi sem természetesebb ilyenkor egy jó is Wash & Vau®️ zuhany, mely felfrissít, megtisztít és lecsillapítja a kissé a szívemet talán.

Hogy hogyan lesz ezután s milyen napokat hozott a tomboló nyár? – várjatok engem, hamarosan újra jövök s elvakkantom hát!

Addig is mancsnyomatom itt hagyom és míg nem találkozunk ismét legyen veletek a Nagy Vauuu… vagy kicsi, mindegy az csak legyen!

Vau…Wash & Vau!

Szerző: Béres Andrea

Wash & Vau®️ az első önkiszolgáló kutyamosó hálózat