Apropó gondolatok 6. – … Az acélkék érzések fogságából a dupla szivárványba

2021. december 1.

Apropó… Az acélkék érzések fogságából a dupla szivárványba

Elmesélem nektek ismét, hogyan s miképpen járt el felettem a gúzsba kötő idő s vajon kiszabadultam e? Maradjatok velem s elprüszkölöm nektek milyenek az acélkék érzések.

Legutóbbi történetem lélekemelően és szív melengetően ontotta magából a szivárványszíneket, melyeket az égbolt fest gyakran az aláhulló cseppek után és elbűvölő hidat emel mindannyiunk lénye felett. A meghunyászkodó és félelmekkel teli régi koromban, az árnyéktalan és örömöktől, ételtől, friss víztől mentes kietlen pusztában, hol az aszály nyaranta cserepessé tette a talajt, mely néha nagy sebeket ütött rajtam, s a nyüveket igyekezni kellett lerázni magamról, még a „véletlen” vízért is hálás voltam… gyakran láttam ilyet. Olyankor különösen könnyűnek éreztem magam és úgy véltem bármire képes lennék. A világ végére is elmennék, ha lenne egy jó gazdám, egy érdemes kutya életem… Egészen biztos vagyok benne, hogy gyakran érzitek azt ti is két lábú barátaim, hogy ez a híd olyan tulajdonságokkal bír, mely összekötni képes a végtelen távolságokat és lehetőségeket, egybe fűzi a távoli emberek vállait, közelebb hozza szeretteinket, megköti a szíveket, miközben hatalmas szabadságot ad! Az ugatásunk és éhező szűkölésünk nem lehet hiábavaló, mert egyszer megérkezik rá felelet. Lesz ki oda hajol hozzánk és felemel – kiemel bánatunkból. Lesz, aki megsimogat és engedi, hogy odabújjunk hozzá, és lesz akinek majd pont én, csakis én kellek és életünk fonalait véglegesen összefonhatjuk. És én ugattam… jó sokat, hogy messzire elhallatszon könyörgő létem. Az égi dörgedelmes zajok vége felé lopva közelítve, szerencsét ígérnek nekem a színek. Sosem adtam fel érzéseimet azzal kapcsolatban, hogy a távolban, baljósan sötét balkáni gerlékre jellemző galambszürkén és fenyegetően úszó felhők után mindig kiderül az ég, mely tiszta kapcsolódásokat és új reményt, ajándékot adhat.

De az utóbbi időkben hiába kerestem a szivárványt… lázasan kutattam a magasra szegezett tekintetemmel a magasságos kékséget, orrcimpáim kitágulva keresték, ami már kicsit talán enyém volt, de sehol nem leltem. Mindenütt csak az acélkék merev, elvehetetlen hűvös tartózkodása vett körül… fáztam… odabent…

Kétlábú élettársam rendíthetetlenül jött s ment, érkezett munkába s onnan vissza otthonunkba. Nagyokat sétáltunk, de valahogy mackósabb lett a járásom. Nem, nem lettem testes játszótárs… sőt egyáltalán nem fűlt egyik szemfogam se a játékhoz, se evéshez. Hogy jobban körül ugassam, hogy érthető legyen, akkor úgy sóhajtom el nektek, hogy leszegett fejjel lassúbb léptekkel vonszoltam magam. Az ágyam reggelre gyűröttebb lett, a kiosztott étel sem csúszott le rendesen. Hiába kongatta a tányérom vagy próbált kínálni jobbnál jobb falatokkal a barátom. Még szárított nyúlfület is kaptam, meg „marhanagycsontot” de semmi nem bírt kimozdítani ebből a kutyaszorítóból. Unalmas egy társaság lettem, mert semmi nem hozott lázba. A gazdimnak igazán komoly fejtörést okoztam, s ha tudtam volna valami jelbeszédet, bizony megpróbáltam volna megnyugtatni, hogy majd egyszer biztos minden rendbe áll ismét. Majd egyszer… A folyók, patakok szélén sem maradnak örök időkre a kövek és gátló ágak a maguk mozdulatlanságában. S a kaszálók szellőben ringó aranyszemű búzája sem magasodik bármeddig. Egyszer elkaszálja az idő mindet s tovább görgeti a pergő idő az akadályokat. Az én marcangoló érzéseim okai még nekem sem álltak össze egészen, csak annyit tudtam, ez az acélkék valami ellopta a szivárványt és bevonta a világomat, belőle ellopva a játékosságat, a fényeket, az étvágyat. Hideg és kopár volt kívül s belül minden. A nap nem játszott a függönnyel, a szőnyegrojt azóta is érintetlen hevert, a gazdi ágya sem hívogatott, hogy feldúljam a párnáját. Nem jöttem be rögtön hívásra (tudom ez nem szép dolog) De majd… idő kell…

Az eső eleredt és együtt érzően csendesen velem ontotta bánatát, mely mindkettőnket befedett, de akárhogyan is van, végső soron elkutyagoltunk a fehér köpenyes emberhez, ahol mindig behúzom magam alá a máskor bátor és büszkén lobogtatott farkincám, noha még sosem bántott. A váróban kisebb nagyobb pamacsok hevertek, ki nyújtózott lábakkal várta idejét, más meg zsizsegett az izgatottságtól és kedélyüket jottányit sem csillapította a kihelyezett tál víz. Szögletes dobozok mélyéről villódzó macskaszemek lesték némán vagy néha vernyogva, ha valaki ebugatta közelebb somfordált. Kedvetlenül várva elkerülhetetlen soromat beletörődve hevertem míg be nem szólítottak minket. A fehér köpenyes alaposan kikérdezte a társam, majd megnyomkodta a mélyen lapuló lapos hasam, feltett egy másik asztalra és valamiféle furcsa képet készített rólam. Kutakodott az összes nyílásomban (már bocsánat), míg végül azt mondta „leszámítva azt, hogy kicsit gyulladt az ínyem nincs látható bajom”. Firkált valamit egy cetlire, majd utunkra engedett minket. Mire végeztünk kiderült az idő s egy hétszínű íves csík, az a bizonyos híd emelkedett a megnyugvó égen. A társam vonásait lesve láttam nincs nyugalma egészen, de abban már bizonyos, hogy elvileg szinte makk egészséges vagyok. Na jó a száj higiéniámra jobban kell azóta ügyelnem és nem vehetek bármit a számba, ami példának okáért nagyon szálkás. Még jó, hogy nem vagyok medve, mi lenne, ha nekem kellene a halakat levadászni?!
Hazafelé tartva egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, vagy csak úgy a rutin, a megszokás, vagy az illő rendszeresség miatt érezhetően ismerős hely felé irányított a pórázzal.

“Gyere, vegyünk egy kényeztető fürdőt, majd jól kimosom én tebelőled meg rólad azt a ki tudja mit is“ De várnunk kellett… mert a kutyamosó épp rövidke időre más kényeztetését volt hivatott ellátni. Türelemmel s némi eltitkolt derűvel, de lehangolt kedvem miatt mégis unott képpel várakoztam, mert ide bizony nagyon szívesen jöttem bármikor. Tudtátok, hogy egy kutya is lehet depressziós? …én már tudom. Vártunk egy kicsiny időt… mígnem egyszer csak meg nem nyílt az ajtó… és akkor…
Kilépett rajta négy lábon a SZIVÁRVÁNY! Mind a négy lábam gyökeret vert a város keményre lapított szürke útjába s képzeletben a föld alatti fák gyökereit ujjongva ölelték. A bajuszom hetykén helyrekapta magát, a szívem kamrái megteltek élettel és pergő dobokként zakatolni kezdtek. S míg gazdatársaink szót váltottak, hiszen az illatjuk őket is ismerőssé tették, addig én lassan felocsúdni kezdtem a jutalom hídért, mely meghozza a várva várt enyhülést, ismét elérhetővé téve kutyaszívem választottját. Az illata olyan volt, mintha a habos felhők násztáncot járnának a fellegeknek és a fényes szőre szálai oly gyöngéden simultak egymásra, hogy lettem volna szívesen a bőre. Átjárta nem túl én-nagyságomat a szerelem bizsergető pillangós érzése, (igen nekünk is van ilyen) és néhány perc erejéig egy – egy kutya puszi is megesett… Nem titkoljuk tovább!
Valamiért úgy érzem, mi hamarosan egyre gyakrabban találkozunk majd, itt is és ott is felbukkanunk majd mi így együtt négyen 12 lábbal, mert ha a szimatjaim nem csalnak, valami rózsaszín a levegőben dereng… és nem csak tőlünk ered! Elbúcsúztunk pár perc után, majd egy frissítő szívet – lelket nyugtató fürdőt vettem magamra a nagy varázsdobozos kutyamosóban!
De egy biztos! Én tudom, hogy ma dupla szivárványt kaptam!

Mire hazaértünk, az otthonukból a már szinte megszokott acélkék színnek és a hűvös hidegségének helyét a játszi fény vette uralma alá és mind a bútorok, a megrágott lábú szék is és a szobák mind ismét kivirultak, ahogyan jómagam is. Megfestette őket egy gigantikus varázslat, az egyik, mely négy lábon jár és egy másik mely kellemesen megtisztított és felfrissített! No és egy, mely az égen táncolt örömében… akkor az három szivárvány. Mondtam én, hogy az mindig jót hoz, ha megjelenik!

Este nagyon-nagyon éhesen estem neki a kiosztott ételemnek, de nem volt könnyű dolgom, mert a falásgátló tányérban kissé le kellett küzdjem az akadályokat. A fehér köpenyes utasítása szerint pedig be is kellett tartanunk az intelmeket. Ha apró popóm beszélni és jelnyelven kommunikálni képes, márpedig igen, azon mód egyértelművé is tettem vele, hogy újra én vagyok… Köszönöm, rendben vagyok, tiszta vagyok, boldog vagyok… “Riszálom így is úgy is, riszálom így is úgy is …”

Dupla pacsi nektek a szivárványos wellness élményt nyújtó kutyamosónál találkozunk!

Vau…Wash & Vau!

Szerző: Béres Andrea

Wash & Vau®️ az első önkiszolgáló kutyamosó hálózat